Soha ne ébredj fel az álomból. Olyan erős, hogy szinte illata van, átjárja minden sejtedet, és még felébredvén is érzed magadon a másik élet zamatát. Azé az életét, ahol másvalaki voltál, mégis ugyanaz, mint most. Mássá tett azonban a szeretet, amivel szerettek. Ami csak egy pillantással felperzselt. Ahol egy lélegzetvételből tudtad, vigyáznak rád. Ahol hozzábújtál a robusztus mellkashoz, és számoltad a szívveréseket. Ahol két erős kar ölelt gondoskodón, s feletted tornyosult az oroszlán, aki burkot vont köréd, és tudtad, biztonságban vagy. Ahol ezért cserébe a nőiség minden finom vonásával elbájolhattad a férfit. Ahol tudtad, egység és kötelék ez, szavak nélkül is oly erős, hogy semmi nem árthat neki. Ahol nem csak testetek, de szívetek, gondolataitok is összefonódtak. Ahol már megszűnt két személy létezni, hiszen eggyé és ugyanazzá a személlyé váltatok, két külön testben, mégis, folyamatosan egymásból táplálkoztok, különben, magatokra maradva, elsorvadtok.

Nem is lehet leírni ezt az érzést, mert érezni kell. Érezni kell a szenvedély és összetartozás páráját, mely olyan erőtér, ahová senki idegen nem hatolhat be. Érezni kell a veszettség érzését, amikor végtelenül finom gesztusokkal tudod illetni a másikat, cirógatni, be nem telni vele, miközben gyilkos indulatokat gerjeszt benned még csak a gondolata is annak, hogy valaki árthat neki. Érezni kell, miféle érzés a másik feleddel beteljesülni. Érezni kell a tudást is, hogy az idők végezetéig ott lesz melletted, és ez olyan biztos, ahogyan a Nap felkel reggelente. Nincs ennél biztosabb tudás, nincs ennél igazabb érzés, nincs ennél felemelőbb illat, nincs olyan érintés, ami ennél jobban eltelíthetne, és mégis telhetetlenné tenne. Soha ne ébredj fel hát az álomból, mert ha rájössz, életed kopár sivatag homokkövein csoszogó délibáb, rájössz arra is: már halott vagy.

~ Seamus

Megosztás a facebookon

Még érzem az illatot, mely teljességgel beboríta és hatalmába keríte, midőn fejem vállad gödrébe hajtám. Bódulttá levék. Ajkaimon érzém bőröd finomsàgát, a bizonyosság tölte el, hogy szeretve szeretsz, s én viszont; olybá akarám magamba színi jelenléted, ahogyan soha, semmi mást; karod ölele, szívem hevesen dobbanék, s a vilàg szálla tova a percben, midőn öledben pihenék.

Add vissza azt a röpke percet nékem, hadd legyek tiéd, s te az enyém, boruljunk egymásra, drága kincs, te szerelem, te elmondhatatlan gyógyír a vágyra s magányra, te, én mindenem... hadd bújjak ismét bársonyos bőröd menedékébe, ádj nékem nyugalmat, s szerelmet, kéjben leledző, lángoló fellegeket, oltalmat s egy más világot, hol nevelsz s gondozol, én, törékeny virágot.

~ Seamus

Megosztás a facebookon