Ajándék, amikor van az embernek annyi ideje aludni, hogy álmodjék.

Nagyobb az ajándék, ha valami csodás s fenséges az álomkép.

Volt az a szép férfi, s lelke nyomorék.

Megfakult a tekintete, s valami mélyről jövő, vigasztalan bánat nyomta szívét.

 

 Úgy nézett rám, oly reménnyel, mintha bennem lelte volna meg boldogsága királynőjét.

Mintha egyetlen kiútja a menthetetlen magányból - én volnék.

Szót se szólt, de szeme esdett, s annak sarkában láttam meg a kérés könnycseppjét.

Együttérző pilláim lesütésével s halk sóhajjal kapta meg a beleegyezést.

Repült karjaimba, átfogott, vállamba fúrta szomorúsággal terhelt fejét.

Oly szorosan ölelt, hogy hittem, nem érem már meg boldogsága reggelét.

Ajka csókra indult, s meg is találta hamar, puhán az enyém.

~ Seamus

Megosztás a facebookon

A vonzalom nem erőltethető. Nem mondhatod a testednek, az elmédnek, a szívednek, hogy vonzódjon. A vonzalom valami olyan, ami vagy rögtön ott van, vagy soha nem is lesz. Hogy honnan tudod, ha ott van? Megérzed. Még csak a szemébe sem kell nézned. A másik puszta fizikai jelenléte is elég, ha egy légtérben vagytok. Állhatsz háttal is, akkor is megtalál.

 

Csiklandozza a derekad, aztán végigfut a gerinceden, könnyű szellőként libben a tarkódon lévő pihéken. És ha messze van, akkor is van a vonzalomban valami előre elrendeltetett. Rád gondol, és te meghallod. Válaszolsz. A gondolatok és vágyak láthatatlan fonalkákkal kötnek össze vele, még akkor is, ha nem találkoztatok soha. Mindketten tudjátok, hogy egy napon úgyis fogtok. Ez a vonzalom. Épp olyan megfoghatatlan, mint a tény, hogy nem tudjátok, létezik a másik, mégis tudjátok, mert a gondolataitok elérnek egymáshoz.

~ Seamus

Megosztás a facebookon

Még érzem az illatot, mely teljességgel beboríta és hatalmába keríte, midőn fejem vállad gödrébe hajtám. Bódulttá levék. Ajkaimon érzém bőröd finomsàgát, a bizonyosság tölte el, hogy szeretve szeretsz, s én viszont; olybá akarám magamba színi jelenléted, ahogyan soha, semmi mást; karod ölele, szívem hevesen dobbanék, s a vilàg szálla tova a percben, midőn öledben pihenék.

Add vissza azt a röpke percet nékem, hadd legyek tiéd, s te az enyém, boruljunk egymásra, drága kincs, te szerelem, te elmondhatatlan gyógyír a vágyra s magányra, te, én mindenem... hadd bújjak ismét bársonyos bőröd menedékébe, ádj nékem nyugalmat, s szerelmet, kéjben leledző, lángoló fellegeket, oltalmat s egy más világot, hol nevelsz s gondozol, én, törékeny virágot.

~ Seamus

Megosztás a facebookon